Lectures

In 2009 I was invited by the Civil Akadémia, a think tank close to the Fidesz party that won the elections a year later. I had the honour of holding the closing lecture of the academic year 2008 / 2009 that had been carried by a host of distinguished scholars in various fields. The common theme of these lectures was how to help Hungary get out of the crisis that the previous socialist government had left it in. Please find the Hungarian text of my lecture titled “How to facilitate freedom in a post-totalitarian society”.

Civil Akadémia July 2009

A szabadság érvényesítése egy poszt-totalitárista társadalomban.

 

A szabadság érvényesítése egy poszt-totalitarista társadalomban

 

© Michiel Klinkhamer 2009

 

BEVEZETÉS

Először is köszönöm a Szövetség a Nemzetért Alapítványnak és Hende Csaba úrnak, hogy megtiszteltek azzal, hogy meghívtak előadást tartani a Civil Akadémia keretein belül. Hadd fejezzem ki a tisztelemet és nagyrabecsülésemet a Civil Akadémia fáradhatatlan munkájáért. Ennyi lelki erőfeszítés előbb-utóbb eredményt, gyümölcsöt fog hozni; akkor is, ha még nem tudjuk milyen formában.

 

Életrajzi háttér

A 80-as évek végén Magyarországon tanultam az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen történelem szakon, majd az amszterdami egyetemen russzisztikát/kelet-európai tanulmányokat végeztem. Azóta folyamatosan követem a magyarországi eseményeket. A holland és a magyar sajtóban megjelent cikkeimben pedig vázlatosan elemeztem a rendszerváltás lebonyolítását, és már a kilencvenes években arra a következtésre jutottam, hogy a rendszerváltás csak részben sikerült.

A 80-as végén mindenki bizakodó volt a jövőt illetően, ma azonban fordított hangulat érezhető.

Mielőtt megvizsgáljuk ennek a tragikus lesüllyedésnek az okát és az abból való lehetséges kiutat, először röviden a totalitarizmusról és a jelenlegi többszintű válságról beszélek.

 

A russzológia hibái

A nyugati russzológia – amely főleg politológusok, történészek, közgazdászok és szociológusok területe volt – évtizedekig a kommunizmust tanulmányozta. Sikerült leírniuk a Szovjetunió és közép- és kelet európai szatellit államai társadalmának minden szektorát, de nagyrészt csütörtököt mondott, amikor a rendszer mélyebb törvényszerűségeit próbálta magyarázni. Ezért nem értjük még mindig egészen a kommunizmust, és ezért nem tudunk legzavaróbb következményeitől sem megszabadulni. Hiszen a kommunizmustól nem lehet könnyen megszabadulni.

Ez abból adódik, hogy a háború utáni russzológiában sokáig két irányzat uralkodott, amelyek a kommunizmust alapvetően eltérő szemszögekből közelítették meg. Az első – Hanna Ahrend, Carl Friedrich, Richard Pipes és másokkal az élen – radikálisan új rendszert láttak benne, amely ismérvein és működésén keresztül  radikálisan szakított a múlttal és így nem lehetett más, létező  társadalmi berendezkedéssel, országgal, mint pl. Franciaország, Anglia vagy az USA összehasonlítani.

A másik irányzat, amely Nyugaton a hetvenes-nyolcvanas években jelent meg és a baloldali eszmék és személyek felbukkanásával függ össze az egyetemeken, a médiában, az oktatásban és a szellemi élet egyéb területein – a Szovjetuniót normális országnak, másfajta demokráciának látta.

Most, hogy a kommunizmus Európában megbukott, befejeződött, lehet belőle „történelmet csinálni”. Vagyis jelenségként lehet tanulmányozni, amely jelenségnek van kezdete, közepe és vége. Ezt a feladatot Martin Malia The soviet tragedy. a history of socialism in Russia 1917-1991 című könyvében vállalta magára. Ez egy remekbeszabott vázlat, ugyanakkor az első kísérlet, hogy a jelenséget tudományos módon értelmezze.

A revizionista irányzat a történelem fejlődése során nem állta meg a helyét, akárhogyis nézzük, egy normális ország általában nem szokott csak úgy összeomlani. És főleg nem ilyen messze ható károkkal: a Szovjetunió összeomlásának káros gazdasági következményei 1989-1992-ben olyan mértékűek voltak, mint egy háború okozta kár. Ezen irányzat képviselői, akik számszerűen többségben voltak, és többnyire még ma is helyükön ülnek többé vagy kevésbé módosított nézetekkel, nem tudnak arra válaszolni, hogyan másszunk ki a kommunizmus romhalmaza alól.

Ennek oka balos irányultságuk, valamint az, hogy mérsékelt baloldali ideáljaik ugyanabból a marxista forrásból táplálkoznak, amiből tanulmányaik tárgyai, Lenin, Sztálin, Hruscsov, Kádár totalitárius igényei is kikeltek. A szociál-demokrácia mérsékelt úton ugyan, de ugyanazon ideálok felé – például a gazdasági egyenlőség – igyekszik, mint a kommunista rezsimek. Malia ezért nevezi a szocializmust kommunizmusnak „with its teeth knocked out” (amelynek kiverték a méregfogát). A szociáldemokrácia ezt az ideált szakszervezetekkel, törvénykezéssel, propagandával és hasonlókkal szeretné elérni, míg a kommunizmus ugyanezt radikális eszközökkel tette, mint államcsíny, terror és a gazdaság központosítása.

Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk arra, hogyan tudjuk a szabadságunkat továbbfejleszteni, meg kell  értsük, mi módon tud a kommunizmus politikai és gazdasági bukása dacára máig hatni. Ehhez legjobb ha Hanna Ahrend klasszikus irányzatához fordulnunk, aki megfelelő szakmai felkészültséggel és távoltartással képes tárgyilagosan értelmezni a kommunizmus mibenlétét.


Totalitarizmus
A kommunizmusra Hanna Ahrend szerint a totalitarizmus fogalma illik, mert utópikus ideológiája volt, melynek hordozója a párt, és célja rövidtávon – egy vagy két generáción belül – az igazságos, osztálynélküli társadalom létrehozása. A kommunizmus alapjainak lefektetői ugyanis abból a rousseau-i gondolatból indultak ki, hogy az ember környezetének terméke. Környezetének teljes megváltoztatása – például osztálynélküli társadalmi formába – új embert is tud alkotni a meglévő ember tervezési hibái nélkül.

Ezen paradicsomi állapot elérésének eszköze volt nem csak a politika, de a társadalom minden szektorának radikális átalakítása:

–       a gazdaság tervgazdálkodásba

–       a mezőgazdaság téeszekbe

–       tudomány és oktatás a marxista-leninista alapelemekbe ágyazva

–       vallás: a rivális vallások gyengítése társadalmi berendezéseik, úgymint nyomdák, iskolák, rádióadók bezárása által, stb.

Ez a valóságban nem sikerült, illetve nem teljesen, de mélyebb nyomokat hagyott maga után, mint bármely más diktatúra: nevezetesen szellemi, lelki és erkölcsi téren. A kár mértéke és a regenerálódáshoz szükséges idő függ a totalitárius rezsim intenzitásától, amivel a társadalomra hatott. Oroszországban 3 generáció élete alatt tombolt, és még hosszabb idő fog kelleni, hogy kigyógyuljanak belőle, mint Magyarországon, ahol csak 2 generációt „látott el”. A társadalomnak legalább egy nemzedékre van szüksége, hogy regenerálódjon egy nemzedéken át tartó totalitarizmus után.

Hogy megértsük a mai társadalmi válságot, történelmi összefüggéseibe kell helyezni, hogy felfogjuk, hogyan hatnak a közelmúlt maradványai a társadalom szövetében. Ezért én Magyarországot post-totalitárius országnak tekintem. Mielőtt a válság okait elemeznénk, először az ország aktuális állapotát szeretném összefoglalni.

 

 

1. AZ ORSZÁG ÁLLAPOTA

Magyarország a kilencvenes évek elején gazdaságilag Csehországgal és Lengyelországgal vezette a volt kommunista országok listáját Európában. Jelenleg az Európai Unión belül Romániával és Bulgáriával osztja az utolsó helyet. Ki gondolta volna 1998-ban, hogy a Financial Times 2006-ban Magyarországot “Európa beteg embereként” jellemzi? S hogy Szlovákia 2009 januárjában Magyarország előtt csatlakozik az Euró-zónához? Az ország most komoly válságban van, amelynek jelentőségét Magyarországon és Nyugaton súlyosan alábecsülték. Ennek a válságnak több rétegét látom, úgy mint (1) politikai, (2) gazdasági, (3) alkotmányos és (4) mentális válság.

 

1.1. Politikai válság van, mióta 2006 szeptember 17-én furcsa módon kiszivárgott a kormányfő júliusban tartott zárt beszéde, amelyben először bevallotta, hogy a kormány éveken át gyakorlatilag haszontalan politikát vezetett, s egyetlen konstruktív intézkedést nem tett. Másodszor elismerte, hogy a pártja – a kommunista utódpárt – a hamis tájékoztatásnak köszönhetően nyerte meg a választásokat. Harmadszor Gyurcsány Ference európai politikai vezetőktől soha nem hallott durvasággal beszélt az országról.

 

A nyugat-európai társadalmakban hasonló még nem történt. Hisz különbséget kell tenni hamis ígéret és hamis tájékoztatás között. Az előbbi egy Nyugaton is elfogadott választási „csíny”, míg a másik egy Nyugaton elfogadhatatlan halálos politikai bűn. A szocialista-balliberális kormány ráadásul nem egyszer, hanem több mint két évig folyamatosan hamis információkat szolgáltatott az országgyűlésnek az ország pénzügyi, gazdasági és államháztartási helyzetről. Azzal lényegében kizárta az országgyűlést a döntéshozatali folyamatból. Az országgyűlés nem tudta betölteni ellenőrző feladatát, mert nem rendelkezett az ahhoz szükséges információkkal. Gyakorlatilag két évig nem is működött. De jure igen, de de facto nem. Mindez egy modern demokráciában elképzelhetetlen, és Nyugat-Európában ilyesmi nem is fordulhat elő. Nem is beszélve a durva szóhasználatról, amely nyugaton csak marginális és szélsőséges pártok körében lehet hallani. Ha a francia köztársasági elnök Nicolas Szarkozy hazáját „putain de pays”, azaz „kurvaország”-ként minősítené, vagy Gordon Brown brit miniszterelnök „fucking country”-ként a övét, akkor  azonnal kéne távoznia és akkor még nem is tévesztette meg a parlamentét.

 

A dolog még inkább elfogadhatatlan amiatt, mert a kormány nem távozott. Csak 2009 áprilisában adta át mandátumát Bajnai Gordonnak, aki ráadásul a volt miniszterelnök személyes barátja volt. Az angol baloldali hetilap New Statesman, amely más alkalommal igen sokat bocsátott meg a volt-kommunista szociáldemokratáknak, ekkor “alarming”-nak nevezte azt a fejleményt, hogy egy magát demokratikusnak nevező európai országban meg nem választott személyek olyan hatalmat kaphatnak, mint Magyarországon.

1.2. A magyarországi válság következő rétege a gazdasági válság. A tavaly ősszel elfogadott 20 milliárd eurós IMF támogatás következtében a külső adósság tovább nő és a kamatfizetések egyre súlyosabban nehezednek az államháztartásra. Ez az összeg hasonló nagyságú, mint az a külső adósság, amit az ország a rendszerváltáskor a kádárizmustól örökölt. Keserű tény, hogy a privatizáció még ebből a szempontból is hiábavaló volt, hiszen nem járult hozzá e terhek csökkentéséhez. A megszorítások következtében 2007-ben a reálbérek jelentősen csökkentek. A belépést az Euró-zónába ismeretlen időpontig elhalasztották.

 

1.3. Ha nagyobb távolságból nézzük a 2006-os eseményeket, megfigyelhetjük, hogy Magyarországon alkotmányos válság is van. Hisz a demokrácia nem csak arról szól, hogyan kell kormányt vagy kormányfőt választani, hanem arról is, milyen keretek között működjön a kormány. A szavazók mandátumot adnak arra, hogy kormányozzon, de az alkotmány szabja meg a kereteket, amelyek között végre lehet hajtani a kapott mandátum alapján a kormányprogramot. Hisz nem arra választják a politikai vezetőt, hogy aztán diktátorként viselkedjen. Az alkotmány azért ugyanolyan fontos eleme és garanciája a demokráciának, mint a szabad választási intézménye.

 

Most mit ér az alkotmány és az alkotmányosság, ha nem védte meg 2006-ban az országot egy kormánytól, amely saját bevallása szerint tartósan, rendszeresen és szándékosan megtévesztette a szavazókat és az országgyűlést is? A jelen alkotmány ilyen körülmények között nem élő intézmény, hanem halott dokumentumnak bizonyul: szöveg szellem nélkül; test lélek nélkül.

 

Hát ez végül is nem csodálatos, hiszen a mai magyar alkotmány lényegében a 1949-ban katonai megszállás alatt, a totalitarista rezsim által létrehozott alkotmány. Persze, az alkotmányt több ponton módosították, ám egy holttestet adrenalin-injekcióval se lehet életre kelteni. A totalitarista gyökerű alkotmány átvezetése a huszonegyedik századba súlyos hiba volt.

 

Én a magam részéről sohasem értettem, hogy egy majdnem ezeréves alkotmányos hagyománnyal rendelkező ország miért nem ráz le magáról egy a diktatúra által kreált alkotmányt. A rendszerváltás utáni gyakran ködös érvelésekre jellemző, hogy a sztálinista alkotmány megtartása esetében épp jogfolytonosságra hivatkoztak. Ha azonban ezt komolyan gondolták volna, akkor helyre kellett volna állítani a Szentkorona tanát, mert majdnem ezeréves jogfolytonosság többet jelent, mint egy négy évtizedes intervallum. Ráadásul, a Szentkorona tana számos megpróbáltatást élt át, míg a jelenlegi alkotmány az első megpróbáltatáskor már megbukott.

 

Másrészt a Szent Korona tana Magyarország történelmi íratlan alkotmányának alapját képező hagyomány, mely a történelem folyamán a társadalmi fejlődésének megfelelően, azaz fokozatosan és organikusan alakult ki. A millenniumi Szent Korona-emléktörvény úgy fogalmazza, hogy „a magyar állam folytonosságát és függetlenséget megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban”.

 

Ezen a hagyományon alapul a magyar állameszme. A Szent Korona tana pillanatilag az ellentéte a jelenlegi alkotmánynak: lélek test nélkül.

 

Ez az eszme, amely az országot a Szentkorona testének tekinti és így a nemzeti vagyon túlzott elvesztegetése ellen is védelmet biztosít . Mivel a Szentkorona tana szerint minden hatalom forrása a Szentkorona és a király csak a Szentkorona képviselője, a zsarnokság és a hatalommal való visszaélés ellen is véd.

 

Szóval, érdemes lenne megvizsgálni, hogy a Szent korona tanának rendkívül értékes hagyományát hogyan lehet megújult formában állandósítani a gyakorlatban. Természetesen, nem szabad túlzásba vinni. Vannak, akik úgy látják a Szentkoronát, mint a muzulmánok a sariát/ az iszlám vallási jogot: csak be kell vinni és minden problémát megold. Hát ez természetesen nem lehetséges. A Szentkorona tana nem Isten szava, hanem az alkotmányosság és a jogfolytonosság uralmát képviselő eszme.

 

1.4 Végül Magyarországon mentális válság is van.

Ez jórészt az előző három válságtípus következménye. 2006 őszödi eseményei mély indulatokat és érzelmeket váltottak ki a magyar társadalom széles rétegeiben. Szégyen, harag és undor. Az érzelmi sokkot a társadalom nem tudta feldolgozni, ezért egyfelől letargiába esett, másfelől radikalizálódni kezdett. A radikalizálódás egyébként teljesen szokványos ilyen helyzetben és olyan nyugati országokban, mint Anglia vagy Franciaország, amelyek bár a magyarországihoz hasonlót nem is éltek át, már évtizedek óta létezik.

 

A letargia, a „kóros közönyös állapot” sokkal komolyabb gond. A lakosság jelentős része elveszítette a közintézményekbe vetett bizalmat, elfordul a közélettől.

Az a nemzedék, amely a rendszerváltás után kezdte el karrierjét, a kormány hatalmi visszaélései és az ellenzék be nem avatkozási politikájának köszönhetően elveszítette a reményt, hogy életükben elérhetnek egy olyan életszínvonalat, amely megközelíti a nyugati országok, pl. Ausztria életszínvonalát. A Szonda Ipsos 2008 januárban publikált véleménykutatása szerint a magyarok 89%-a úgy gondolja, hogy az ország rossz irányba halad. A lakosság fele pedig azt hiszi, hogy a helyzet tovább romlik. Ez egy rettentően riasztó jel. A lakosság zöme már nem hisz igazán országa jövőjében.

 


2 HOE IS HET ZOVER GEKOMEN? HOGYAN KERÜLTÜNK IDE?

 

2.1 „Miért hagyta ezt a válságot Magyarország? Miért hagyta, hogy eddig fajuljon??”

 

Martin Malia említett könyvében megmutatja, hogy a kommunizmus egyik sajátossága az, hogy az úgynevezett kemény és puha fázisok váltakozása jellemzi. 1917 és 1921 között Oroszországban teljes gőzzel próbálták megvalósítani a kommunista programot, amivel majdnem tönkretették az országot. Ezt „kemény kommunizmus”-nak hívja, hatalomátvétellel, tömegterrorral, polgárháborúval, éhínséggel stb. Mivel kísérleti alany nélkül nem lehet utópiát alkotni, Lenin amellett döntött, hogy hagyja kilábalni az országot az elszenvedett borzalmaktól, és teret engedett az úgynevezett Új Gazdasági Politikának. Ennek keretében a parasztok kaptak engedélyt szabadon termelni és eladni kisebb mennyiségű húst és zöldséget. Ez a fellazítás csak a gazdasági szférát illette, nem a párt politikai hatalmának a  monopóliumát.

 

Az ország kapott egy kis lélegzetvételnyi szünetet, mely lehetővé tette, hogy 1928 és 1933 között a kollektivizálással, dekulákizációval és az úgynevezett  terroréhínséggel folytatják a kommunista program erőszakos megvalósítását: magántulajdon felszámolása, ellenséges osztályok megsemmisítése, stb. 1933 után megint egy lélegzetnyi szünet, amíg 1937 és 1938-ban nem kezdődött meg teljes gőzzel az össztársadalmi terror. A kemény kommunizmust gyakran sztálinizmust hívják, amely szerintem téves, mert Lenin alatt is volt és más kommunista vezetők alatt, például Mao vagy Pol Pot is előfordult.

 

Magyarország Rákosi alatt a kemény kommunizmustól szenved, amely kiváltotta az 1956-os forradalmat. Az 56-os forradalom jelentőségét sokan alábecsülték, sőt Martin Malia is, aki Solidáritás lengyel szakszervezetnek dedikálta a könyvét, mert, idézek „elkezdték a kommunizmus leszerelését 1980-ban”. Én ezzel nem értek egyet, A magyar nép az 1956-os forradalommal egy hét alatt három szinten változtatta meg a történelmet

 

  • Először is leleplezte a kommunizmust a világ szeme előtt. Ezzel szellemileg már legyőzte.
  • Másodszor megmutatta a világnak, hogy a kommunista sárkány megsebezhető.
  • Harmadszor felszabadította magát s országát.

 

Ezzel a kommunizmus bukása felé vezető folyamat gyakorlatilag visszafordíthatatlanná vált. Jóllehet, a jelenség globális dimenziójának megbukásához még 33 évre volt szükség és véglegesen nem is fejeződött be, mert még vannak a világban működő kommunista diktatúrák, mint pl. Észak-korea, Kuba, Kina.

 

A forradalom rövid távon pedig nem hozott gyümölcsöt, a forradalmat megtorlás követte, míg a lengyelek 1980-ban a Szolidaritás szabad szakszervezet alapításával átvették a kommunista elnyomás elleni szabadságharc fáklyáját a magyaroktól. Ez a folyamat közvetlenül a kommunizmus bukásába torkolt.

 

 

2.2

A kettő között a különbség az időzítésben van. A magyar forradalom két és fél évtizeddel előbb volt, ami időt hagyott a megtorláshoz, a „puha  kommunizmus”-ra való áttéréséhez  majd egy másik folyamathoz, amit, ha engedik, megvesztegetésnek fogok hívni, a lakosság megvesztegetésének.

 

Az 1963 és 1989 közti időszak a puha kommunizmus magyar változatának korszaka, amely „kádárizmus” név alatt vált ismertté. A “puha” kommunizmus azonban semmiben nem “puha”. A különbség inkább az, hogy a kemény kommunizmusra jellemző fizikai terrort a pszichológiai terror váltja le. Ez a terror a lelki területen pedig soha nem látott kegyetlenséget és kiterjedtséget jelent. Szokatlan mély társadalmi rontással és tartósabb társadalmi következményekkel jár, mint egy normális diktatúra.

 

2.2.1

1963-tól kezdve 56 megismétlődésétől való félelemből a megtorlás után életszintemeléssel próbálták megbékíteni a lakosságot. Ennek keretében megkezdődött egy tartós hatású folyamat, amely Lengyelországban nem volt meg és amely részben magyarázza, hogy Lengyelország miért van jobb helyzetben és miért ott jobb a hangulat: ez a lakosság megvesztegetése.

 

A megvesztegetés két szinten zajlott és két tartós következménye volt a rendszerváltás utáni Magyarországon, amelyek akadályt képeznek a szabadság érvényesítésének. Anyagi, azaz testi szinten zajlott úgy, ahogy már említettem: emelték az életszínvonalat, fogyasztási cikkek elérhető áron történő biztosításával.

 

A megvesztegetés lelki és erkölcsi szinten is zajlott. A kényelmesebb élet ellenében fel kellett adni

  • a jogos törekvést demokratizálódásra
  • nemzeti függetlenségre és
  • egyéni szabadságra.

 

Ráadásul, egy óriási besúgóhálózat kiépítésével gyakorlatilag intézményesíttették a felebaráttal szembeni árulást.  Ez tartósan károsította az egymásba vett bizalmat, a társadalmi összefüggést, az egészséges szociális élet alapját.

 

2.2.2

2.2.2.1 Nem csoda, hogy a megvesztegetett lakosság egy részében kialakult egyfajta úgynevezett Stockholm-szindróma: a Stockholm-szindróma onnan kapta a nevét, hogy egy stewardess a repülőgépük eltérítését és felszabadítását követően néhány hónappal később beleszeret a terroristába, meglátogatja börtönben és szerelmi kapcsolatot kezd vele. A pszichológusok ezt azzal magyarázták, hogy ezek a hölgyek hosszabb időn keresztül intenzíven olyan helyzetben éltek, hogy a túlélésük közvetlen a terroristáktól függött. Ebben a helyzetben egy olyan lelki folyamat indult be , mely szerint a túsz azonosul a terroristával, annak érzelmeivel, gondolataival, hogy befolyásolni tudja annak elképzeléseit, viselkedését s az abból adódó kockázatot. Ez teljesen tudatalatti eljárás, egyfajta alkalmazkodás egy abszurd, erőszakos, veszélyes helyzethez. A Stockholm-szindrómától úgy lehet gyógyulni, hogy hosszabb időre más, nem fenyegető körülmények között éljen az áldozat, hogy egy idő után alkalmazkodjon ezekhez a új körülményekhez.

 

Mint a stewardess, aki beleszeret az őt megalázó terroristába, a magyar lakosság egy része megmagyarázhatatlan szimpátiával viseltetik volt kínzói és utódjaik iránt. Képesek azonosulni szempontjaikkal, érzelmeikkel vagy legalább hitelesnek tartják, elfogadják azokat.

 

2.2.2.2 A Kádár mitosz

A Stockholm-szindróma egyik legmegdöbbentőbb megnyilvánulásai azon pozitív érzelmek, amelyeket a magyar lakosság jelentős része az iránt a Kádár János iránt tanúsít, aki 1956-ban eltérítette az országot. Egy 2000-ben tartott véleménykutatás során Szent István király után Kádárt az évezred második legkiemelkedőbb magyar személységévé választották. Nagyobb személyiségnek, mint Mátyás király, Petőfi, Kossuth, Széchenyi stb. Amikor erre az álláspontra rákérdezünk e rokonszenv egyik leggyakoribb magyarázata, vagy mondjam inkább szépítése  az, hogy neki köszönhető, hogy Magyarország a keleti blokk többi országához képest Moszkvától bizonyos függetlenséget élvezett és hogy jobb volt itt az élet,  mint például az NDK-ban.

 

Ez egy furcsa bók, különösön egy külföldi megszálló hatalom helytartójának. Persze, ha egy terrorista banda eltérít egy repülőgépet és először naponta háromszor ütlegelik az utasokat, aztán jön egy új vezető, aki csak egyszer veri meg őket naponta, az jobb, mint az előző. De azért szimpátiát nem érdemelne. Értem, hogy a lakosság egy része úgy érezte, hogy a kommunista rezsimet nem lehet megbuktatni, de a beletörődés más mint a rokonszenv.

 

Szintén ellentmondásos hálát mutatni valakinek azért, mert egy külföldi hatalomtól bizonyos függetlenséget ad, ha hatalmát teljességében annak a hatalomnak köszönheti, vagy legalább annak a félelemnek, hogy idegen hatalom fegyveresen beavatkozik, amikor szabadon választ kormányt. A szimpátiát, úgy tűnik, a félelem alkotta.

 

  • Ha kell valakinek egyáltalán hálásnak lenni az életszint emelése miatt, akkor a hála egészében és kizárólagosan az 56-osokat illeti, mert ő mutatták meg, hogy vannak határai annak, hogy mit tűr el a magyar nép és hogy ha átlépik ezt a határt, akkor képesek igen rövid idő alatt megbuktatni bármelyik diktatúrát. A pártvezetőség csak azért eszközölte ezt az életszínvonalemelést, mert meg akarták békíteni a lakosságot és azzal elkerülni egy újabb felkelést. 56 más kommunista országban nem volt. Egyedülálló esemény volt és egyedülálló reakciót váltott ki: az életszínvonal emelését.
  • Ami Kádár személyes indokait és őszinteségét illeti, igen óvatosnak kell lenni. A viszonylagos szabadság és az életszínvonalemelés gyakorlatilag megerősítette a legitimitását a magyar nép szemében és ezzel éppen állandósította/konszolidálta a párt uralmát Magyarországon, ami szintén Moszkva érdeke volt.
  • Azoknak akik azt hiszik, hogy ez valószínűtlen, olvassák meg Ion Pacepa Red Horizons című könyvét, amelyben kifejti, hogy Románia sokat dicsért függetlensége a Szovjetuniótól kapott, orosz és román titkos szolgálatok által koordinált dezinformációs kampány része volt, amivel külkereskedelmi privilégiumokat akartak szerezni és fokozni az ipari kémkedést stb.
  • Ráadásul, ha tényleg független egy ország egy külföldi hatalomtól, akkor nem bukik meg a rendszer, amint a külföldi hatalom érezteti, hogy lemond a beavatkozási szándékától.
  • Végül, az életszínvonal emelés mesterséges folyamat volt, amit külföldi kölcsönökkel finanszíroztak. Ezek a kölcsönök képzik az alapját Magyarország rendszerváltás utáni adóságfüggésének

 

2.2.2.3 A rendszerváltás után több, a stockholm-szindrómát jellemző megnyílvánulást lehetett látni:

  • 1994-ben, amikor annak ellenére, hogy köztudott volt, hogy a szocialista miniszterelnök jelölt Horn Gyula az 56-os forradalom leverése után karhatalmista volt, sőt, a választások előtt egy pár héttel szemtanúk és áldozatok elmondták TV-ben hogyan verte őket össze egy tüntetés során, mégis miniszterelnökké választották.
  • Ahogy mondtuk, Kádárt a második legkiemelkedőbb magyarrá választják
  • 2002-ben, amikor egy 5%-os gazdasági növekvés után, a volt-kommunista besúgó Medgyessy Pétert választották miniszterelnökké.
  • És 2006-ban, amikor a választásokon megjutalmazták Gyurcsány Ferencet a párton belüli puccsáért.
  • Persze jogosan tehetik fel azt a kérdést, hogy nem normális politikai jelenség, hogy a szavazók először egy konzervatív kormányt bíznak meg a gazdasági helyzet és a közbiztonság rendezésével és aztán beszavaznak egy szocialista kormányt, hogy elossza a gyűjtött pénzt? Igen, de az MSZP nem egy újból szervezett szocialista párt, amely kitiltotta a volt kommunistákat a pártból és új emberekből állt össze. Ez egy olyan párt, amely rendszerváltás után három miniszterelnököt szolgáltatott: egy volt-karhatalmistát, egy volt kémet és egy volt KISZ-titkárt. Ez nem normális szocialista párt, hanem befolyásos volt-kommunisták érdekszövetsége.

 

 

2.3

Így jutottunk el a rendszerváltásig.  A kommunista párt kontrollált módon feladta a politikai hatalom monopóliumát és megengedte a szabad választásokat, amely következtében többpártrendszer alakult ki. Ezzel párhuzamosan a gazdaság úgy alakult át, hogy az államvagyon 80%-át  privatizálták. 1987 és 2001 között a magyar gazdaság intézményei tervezett jellegű koordinációját alapvetően átszervezték piaci koordinációvá. A vagyonrendszert hasonló módon átszervezték: 1987-ben a nagyvállalatok 98%-a állami vagyon volt. 2001-ben ez 15%-ra csökkent. Ez az egész folyamat 2 fontos stratégiai korlátozás között zajlott: óriási küladóság és a kommunistátlanítás elmaradása árnyékéban.

 

Magyarországnak volt 1989-ben a volt-kommunista országok közül a legnagyobb küladósága. Ennek a küladóságnak a legfontosabb következménye az volt, hogy amikor elkezdték a privatizációt, óriási tőkehiány volt az országban. Ennek következtében a nagyvállalatoknak – azaz Magyarország 1696 legnagyobb vállalatának- 53%-a most külföldi tulajdonban van. Ez gyakorlatilag és pszichológiailag is fontos, mert a nagyvállalatok több mint a felét teszi ki. David Stark és Vedres Balázs a Social Times of Network Sequences and Foreign Investment in Hungary című tanulmányukban (2006 American Journal of Sociology volume 111., number 5), ahonnan vettem ezeket a számokat, a magyar gazdaságot ezért úgy minősítik, mint “talán az egyik legjobban globalizált gazdaság a világon”.

 

 

 

 

 

2.4 Dekommunizáció elmaradása

 

Németországban a Második világháború után az úgynevezett “denácifikáció” néven ismert folyamat során kitisztították a társadalom vezető rétegeit a náciktól. A németek és a szövetségiesek megértették, hogy ha szakítani akarnak egy katasztrofális múlttal, akkor semlegesíteni kell azon emberek befolyását a társadalom újraépítésére, akik a megbukott rezsim állományát képezték. Magyarországon a rendszerváltás után egy párhuzamos folyamat, a fontos posztok kommunistáktól való tisztítása, amit jobb fogalom hiányában „dekommuzicáció”-nak fogok hivni, elmaradt.

 

Egy pár száz, legfeljebb pár ezer ember kitiltása vezető politikai, gazdasági, médiabeli és egyéb fontos posztokról elég lett volna a rendszerváltás felgyorsítására. A nagyvállalati ágazat megmaradt 47%-a, amely nem esett külföldi tulajdonba, így azonban nagy arányban volt-kommunisták kezébe került. Olyanok kezébe, akik a rendszerváltás előtt fontos pozícióban voltak és magas szintű hálózattal rendelkeztek. Érdemes lenne részletesen tanulmányozni, hogyan alakultak a kereskedelmi bankok a Magyar Nemzeti Bankból a rendszerváltás küszöbén, és ezek kiknek és milyen alapon adtak hitelt cégek vásárlására a privatizáció során.

 

Még mindig igen keveset tudunk arról, hogy ez hogyan zajlott. A magyar tulajdonú cégek a rendszerváltás utáni első években Stark és Vedres leírásában “diverse interorganizational ownership networks”, azaz “különböző szervezetközti tulajdonhálózatokat” alkottak, amivel a szerzők szerint meg akarták védeni magukat és egymást az átmeneti korszak bizonytalanságaitól, mint a hegymászók akik kézenfogva másznak fel a hegyre.  Ez gazdasági és céglogikai szempontból magyarázva, nem helytelen.

 

Szociológiai szempontból nézve pedig azt lehetne állítani, hogy épp ellenkezőleg, sokan felhasználták a bizonytalanságot éppen arra, hogy a kialakuló “diverse interorganizational ownership networks” –ban állondósítsák előnyös társadalmi helyzetüket. Magyarország, mint poszttotalitarista társadalom, amely még alig lábalt ki az anyagi, pénzügyi és emberi források ritkán látott központosításából, amely ezekre a társadalmakra jellemző. A leninista módszertan egyik alapelve, hogy káoszban/zűrzavarban a viszonylag legjobban szervezett, készült és fegyelmezett csoport győz. Úgy, mint a bolsevikok győztek az Első Világháború okozta teljes zűrzavarában, annak ellenére, hogy más csoportok is jelen voltak, mint a szociális forradalmárok (SR-ek), amely kétszer több támogatásra számítottak.

Ezt a szociológiai kontinuitást gazdaságtani módszerekkel pedig nem tudjuk felrajzolni. Meg kell nézni a cégek tulajdonosait, vezető rétegeit és részvényeseit. Nyugaton léteznek példák a megbízható elitkutatásokra. Nagy valószínűséggel az Apro-klán csak a jéghegy csúcsa

 

A dekommunizáció elmaradása következtében Magyarországon azon volt-kommunista országok közé tartozik, ahol a “régi rendszer” embereinek a legjobban sikerült politikai hatalmukat átmenteni pénzi és gazdasági hatalommá. Ezzel tudták állandósítani befolyásukat a politikára.

 

A rendszerváltás után kialakult politikai pártok részben átmeneti jellegűek. Két stabil párt van:

  • az MSZP, amely ahogy mondtuk, nem nyugat-európai féle szocialista párt, hanem az MSzMP utódpártja.
  • A Fidesz.
  • Amellett 1989 óta több instabil kicsi párt létezett. Ezeknek nincs igazán társadalmi alapjuk, hű szavazó tábor formájában és jellemző rájuk, hogy gyorsan jönnek-mennek, nőnek-csökkennek és destabilizáló módon hatnak a politikára. A FKGP összeomlása például hozzájárult a Fidesz vereségéhez a 2006-os választásokon. Az SzDSz és az MDF a rendszerváltás utáni 4 évben jelentős szerepet játszottak, de aztán visszaestek 5% körüli nagyságra, marginális pártokká váltak.
  • Az MDF Dávid Ibolya alatt ráadásul rendszeresen a szocialista-balliberális érdekeket szolgálja. Egyrészt verbálisan, Dávid Ibolya csípős kritikájában, Orbán Viktor ellen, amely hitelesíti a szocialista és balliberális lejáratási kampányát a jobboldal vezetője ellen. 2006-ban Dávid a teljesen spontán tüntetéseket követően arra szólította fel Orbán Viktort, hogy hívja vissza embereit az utcáról. Másrészt az MDF azonosulása baloldali érdekekkel tettekben is megmutatkozik. Ezt kulcspillanatokban lehet látni, amikor a lehetőség merül fel a valódi változásra. Csak egy példa: az MDF elszabotálta Tarlós István győzelmét a budapesti főpolgármesteri választásokon, amely forradalmi jelentőségű lehetett volna. Képzeljék el, hogy Demszky Gábor hiszterikus szélsőjobboldalizását a Tarlós-féle higgadt stílusú irányítás váltotta le volna. Ez tényleg tisztította volna a levegőt a fővárosi diskurzusban. Hiszen a túlzott szélsőjobboldalizás nem más mint a szélsőbal jellemzője, amely magában is veszélyt jelent a demokráciára és a jogállamra. Minél baloldaliabb egy politikus, annál jobban szokott szélsőjobboldalozni. A 3o-as években például a Moszkva által vezérelt német kommunisták még a szociáldemokratákat is lefastitázták.

A médiában is érezhető a dekommunizáció elmaradása. Már csak az a tény, hogy a magyar Tony Blair-ként állítják be Gyurcsányi Ferencet, és hogy sikerült terjeszteni ezt a képet a belföldi és külföldi sajtó egy részében, például a New Statesman-ban, a média kommunistátlanításának elmaradásának a közvetlen következménye. Az összehasonlítás tarthatatlan, hisz

  • Angliában nem volt 1989-ig kommunista diktatúra és Tony Blair nem volt annak ifjúsági szervezetének a titkára
  • Tony Blair nem tartozik Anglia leggazdagabb embereihez.

 

Másik példa az, hogy a szocialista és balliberális sajtó Orbán Viktort, aki holland szempontból igen mérsékelt és tisztességes politikus, állandóan próbálja összemosni a szélsőjobboldallal és bonapartistának, nacionalistának, populistának állítja be. Ez a rendszeres lejáratás annyira hatékony, hogy számos külföldi újság, mind bal és jobboldali, átvette ezt a képet.

 

A legnagyobb jobboldali holland napilap, „De Telegraaf”, friss példát szolgáltat. Rob Savelberg tudósító a héten megjelent cikkéből idézem: „Furcsa módon, a várt győztes, Orbán Viktor, nem határolódik el a Jobbiktól. Már évek óta flörtöl ez a demagóg a fasistákkal…” és így tovább. Az a tény, hogy a magyarságkép a nyugateurópai sajtóban olyan negatív, amiről a Magyar Nemzet olvasói a lapszemlében tájékozódhattak, megint egy következménye az elmarad dekommunizációnak.

 

 


3. KIUTAK

 

Politikai megoldás kormányváltás formában pedig nem elég a válságból való kilábalásra. Társadalmi megújulásra van szükség. Csak azzal lehet kivezetni az országot a jelenlegi letargiából. Ha úgy értjük a szabadságot, hogy „mi magunk hozhatunk döntés”, akkor fejleszteni kell a lakosság döntési lehetőségét. Ezt csak demokratizálódás útján lehet.

 

Hatékony ellenzéki politizálás

 

Politikai szinten, a polgári mozgalomnak harcosabb magatartásra lenne szüksége. Nem csoda, hogy ilyen körülményekben a polgári ellenzék olykor megfenyegetetten viselkedik. Annak ellenére, hogy a Fidesz már kilábalt a 2006-os események sokkjából és óriási sikert aratott az idei európai választásokon és a pécsi polgármesteri választásokon, szerintem mégis hasznos lenne röviden elemezni ellenzék politikáját a 2006-s válság során. Ez csak segíthet ahhoz, hogy elkerüljék az elkövetett hibákat a jövőben.

 

Nyáron jogosan és helyesen cáfolta a Fidesz azt a hamis képet, amit a kormány az államháztartásról és a gazdasági állapotról rajzolt. Ezzel teljesen jogosan emelték a nyomást a kormányon. Amikor az őszödi beszéd kiszivárgása során kirobbantak az indulatok és felgyorsult a civiltársadalom szerveződése, meglepő és sok támogatójuk számára kiábrándító módon, nem állt a kibontakozó mozgalom élére. Ez szerintem hiba volt, mert az utcai mozgalom képviselte a nemzet többségének érzelmeit, elképzeléseit és ezáltal kezdettől fogva elszigetelt és vezető nélküli volt.

 

A Fidesz központi stratégiai hibája az volt, hogy nem követeltelt előrehozott választásokat, engedve a kormány és az MDF hazug állításának, hogy az nem lenne demokratikus. Sőt Orbán Viktor szeptember 19-én „puccs”-nak minősítette azt az elképzelést, hogy pártja új választások útján kerülne hatalomra: nem kell demokratikusnál demokratikusabb lenni. Az országnak épp új választások kellettek volna. Hisz a kormány hamis adatokkal került hatalomra és bevallotta, hogy a választások előtt és után rendszeresen megtévesztette a parlamentet, amely a nyugati politikában halálos bűn, akkor az ellenzéknek nem csak joga, hanem kötelessége, hogy átvegye a hatalmat és helyreállja a demokráciába vett bizalmat. Még ebben a hónapban, 2009. június 10-én, a brit ellenzéki vezető, David Cameron az Alsóházban előrehozott parlamenti választásokat követelt, mivel túl sok költséget számoltak el a parlamenti képviselők! Cameron szerint a kormány ezzel eljátszotta a szavazók többségének a támogatását. Elenyésző hiba ahhoz képest, ami Magyarországon történt, ahol a kormány hazudott a szavazóknak és a parlamentnek. Nincs olyan nyugati demokrácia, ahol hasonló helyzetben az ellenzék nem követelt volna új választásokat.

 

Taktikai hiba volt lemondani a szeptember 23-i nagygyűlést. A gyűlés lemondásával azt üzenték a szavazóknak, hogy hisznek a dezinformációnak és engednek a megfélemlítésnek. Másrészt azt jelezték valós és potenciális támogatóik felé, hogy a Fidesz nem hajlandó élni azokkal az ellenzéki eszközökkel, amelyek a demokratikus rendszert szolgálják.

 

A Fidesz aztán előállt azzal a követeléssel, hogy alakuljon egy nemzeti egységet megtestesítő, pártoktól kellő távolságot tartó, korlátolt mandátumú szakértői kormány és a másodlagos fontosságú október 1-jei önkormányzati választásokra vetítette a szavazók akaratnyilvánítását.

De ez a taktika is hibás volt. Hiszen ha az ellenzék azt akarja, hogy valóban álljon föl egy szakértői kormány, akkor első lépésben új választásokat kell követelni, aztán kompromisszumként fölállhat a szakértő kormányt. Orbán a magyar nép és a külföld szemében 10 éve a magyar jobboldal vitathatatlan vezetője. Ha lemond erről a vezető szerepről, azt a gyengeség jelének látják az emberek. Értem, hogy az a cél, hogy mérsékelt politikusnak tartsák, de az nem szükséges, mert a magyar szavazók többsége már tudja, hogy ő nem szélsőséges ember.

Természetesen ismert hogy a magyar politika hagyományosan nagy hangsúlyt fektet arra, hogyan ítélik meg külföldön. Arra a kérdésre, hogy nem érthető-e, ha a Fidesz még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy ő generálja a politikai instabilitást, mégis nemmel kell válaszolnom. Első ízben természetesen azért, mert a kormány rendszeres hamis adatszolgáltatása okozta az instabilitást. Másod ízben, mert az előrehozott választások és a politikai instabilitás nem ugyanaz. Épp ellenkezőleg, az előrehozott választással lehet legitim és stabil helyzetet teremteni ott, ahol a kormánynak nincs támogatottsága.

 

A demokrácia rejtett ereje

 

A 20. század nem mint az informatika, űrutazás vagy atomenergia százada fog a történelembe bevonulni. Nem úgy fognak rá emlékezni, mint a fasizmus, a kommunizmus vagy a kapitalizmus évszázadára. Még csak nem is a két világháború évszázada lesz.

 

A 20. század a demokrácia évszázada lesz.

 

A 20 században vált a demokrácia – a történelemben először – világméretekben normává. Bár szinte sehol nem érték el a normát, és a demokráciát az egész világon folyamatosan lábbal tiporják, de néhány kivételtől eltekintve (Szaúd-Arábia, Bhután) mindenféle rezsim a maga demokratikus legitimitására hivatkozik. És ezt azért teszik, mert tudják, hogy a világ népessége számára a demokrácia normává lett. Ez forradalmi tény.

 

A 19. században a demokrácia még csak csírájában volt meg. Az Egyesült Államokban megjelent az általános egyszerű választójog, de csak fehér férfiakra korlátozódott. Nőket és színes bőrűeket nem tartottak képesnek a választási részvételre. Belgiumban a munkásoknak évtizedekig kellett a választási egyenjogúságért harcolni, mert nem tartották őket képesnek átgondolt választói magatartásra. Dél-Afrikában is katasztrófákat jövendöltek az általános választójog bevezetésének esetére. Utólag ezek a kifogások a munkások, nők és színes bőrűek választójoga ellen értéktelennek tűnnek és mindenkit hidegen hagynak.

 

Az erő két forrása

 

A demokrácia két forrásból meríti felsőbbrendűségét.

 

Először is, egy demokratikus rendszer legitim. Egy valódi demokráciában a rendszer formája definíciószerűen az, amit a nép akart. Logikus, hogy egy ilyen rendszer nagyobb belső támogatásra számíthat, mint egy diktatúra.

 

Másodszor egy demokrácia produktívabb. Egy önkényuralomban a többség elgondolásának alig van esélye a döntéshozatal befolyásolására. A demokráciában sokkal szélesebb alapokon nyugszanak az ötletforrások.

 

Ezen kívül egy demokráciában hatékonyabban történik a válogatás az elgondolások között. A demokrácia nem más, mint az egyéni elgondolások társadalmi feldolgozása. Egy új gondolat mindig valamelyik egyénnél alakul ki, mert csak egyének tudnak gondolkodni. De az egyéni elgondolásokat társadalmi szinten kell latolgatni és szabályozni. Az embereknek szükségük van egymásra, hogy egymás elgondolásaiban a tökéletlenségeket korrigálják. A demokrácia lényege tulajdonképpen ennek a társadalmi képalkotásnak a folyamata, melynek során egy egyén ötletét vagy javaslatát, amelyet már többnyire egy kisebb csoport (párt vagy akciócsoport) is átvett, a társadalom széles rétegei latolgatják. De a döntést mindig történelmi keretben kell szemlélni; a mai kisebbség a holnapi többséggé válhat.

 

Az idők folyamán aztán a demokratikus döntések a társadalmi megítélésben a diktatórikus döntések felett állnak. Erkölcsileg kétséges célok, amelyek nem a közösség érdekekeit követik, természetükből adódóan rejtett csatornákon át fognak csak maguknak utat keresni a nyitott, demokratikus döntéshozatal fénykörén kívül.

 

A demokrácia rostáján valójában az emberekben rejlő optimum marad fenn, mert saját gyengeségeinket kevésbé jól látjuk, mint másokéit. A demokratikus út az az út, melynek mentén a társadalmilag értékes szelektív módon találja meg útját a közösség felé. Ez azonban nem jelenti, hogy a demokratikus csatornák megléte garantálja az egyének erkölcsi kezdeményezéseinek a minőségét is. Az egyének morális kezdeményezéseit csupán kivárhatjuk reményekkel telve. Azt viszont jelenti, hogy demokrácia nélkül erkölcsileg értékes elgondolások nem tudnak megvalósulni. A politika soha nem tud erkölcsiséget elrendelni. De a politika igenis meg tudja teremteni a demokratikus csatornákat, hogy az egyénekben szunnyadó erkölcsi tőkét társadalmilag felszínre hozza.

 

Növekvő demokrácia

 

A demokráciának még nincs vége, nem fejeződött be. A demokrácia előnyomulását organikus folyamatként kell látni. A demokrácia fejlődése, elmélyülése nem maradhat abba, éppen úgy nem, mint ahogy egy ember sem hagyhatja abba a lélegzetvételt. Ha egy demokratikus rendszer statikussá, változatlanná válik, elhal és antidemokratikus lesz. A mai társadalmi bajok pontosan ebben az elhalási folyamatban gyökereznek egész Európában. Szabadjon felismernünk, hogy a demokrácia a mi társadalmunkban halálosan beteg.

 

A mi mai, tisztán képviseleti demokráciánk valójában száz évvel ezelőtti problémákra ad választ. A rendszer olyan korban volt megfelelő, amikor a legtöbb ember politikai vízióit és ideáljait kis, jól körülhatárolt emberi és társadalmi ideákban találta meg, amelyeket pl. a keresztény, a szocialista vagy a liberális csoportosulás testesített meg. Ez az idő régen elmúlt. Az emberek kép- és véleményalkotása egyedivé vált.

 

Az ehhez tartozó demokratikus forma a parlamentáris rendszer, illetve a polgári kezdeményezésen alapuló ügydöntő referendum (közvetlen demokrácia), mert egy ilyen rendszerben megvan az egyenes út az egyéntől a törvényhozó munkáig.

 

Amekkora mértékben a polgárok egyre inkább az egyéni ítéletalkotás felé tendálnak és a pártok elveszítik monopóliumukat, hogy ideológiai iránytűként szolgáljanak, annál inkább kívánatosak a közvetlen demokrácia csatornái.

 

A nyugati országokban a népesség többsége valóban a referendum bevezetését kívánja. Már ez a tény önmagában döntő kellene, hogy legyen a referendum intézményének bevezetéséhez. A demokrácia szó szerint ezt jelenti: népuralom. Az első lépés az autentikus népuralom felé megkerülhetetlenül abban áll, hogy a nép maga tudja meghatározni, hogy hogyan rendezzék be és gyakorolják a népuralmat.

 

De azt látjuk, hogy vezető politikusok a referendum ellen szólnak. Érdekes, hogy sok politikus annál inkább tiltakozik a referendum ellen, minél több tényleges hatalma van. Lényegében olyan érveket hoznak fel, mint amilyenekre régen a munkások vagy a nők választójoga ellen hivatkoztak. Itt is kimutatható, hogy ezek az érvek nem hatnak.

 

Tulajdonképpen elég egy pillantást vetni a gyakorlatra, hogy belássuk, hogy a panaszok megalapozatlanok. Svájcban ugyanis több mint egy évszázada fennáll a közvetlen demokráciának egy bár nem tökéletes, de mégis nagyon érdekes példája. A svájciak minden politikai szinten indíthatnak törvényalkotó népi kezdeményezést. Bizonyos esetekben a polgárok tényleg frontálisan ütköznek a politikai és gazdasági elit prioritásaival. Ez történt például, amikor 1992-ben a nép nem támogatta a csatlakozást az Európai Gazdasági Közösséghez a kormány, parlament és a gazdasági tekintélyek tanácsa ellenében. 1996 decemberében a nép egy új, már a parlament által jóváhagyott törvényt vetett el, amely a „munkarugalmasság” emelését célozta meg (t.k. a vasárnapi pihenőnap eltörlésével). De a nép nem arra használta demokratikus jogait, hogy Svájcot embertelen vagy diktatórikus állammá tegye! Svájcban nincs halálbüntetés és az emberi jogokat sem nyomják el. (Az, hogy a svájci nép elutasítja az Európai Uniót, többek között az Unió antidemokratikus jellegével függ össze.)

Nem kell a közvetlen demokráciát idealizálni. Önmagában semmire sem ad megoldást. De a közvetlen demokrácia megalkotja a jó megoldások létrejöttéhez a szükséges csatornát.

Ezen felül nem szabad azt a gyógyító hatást alábecsülni, ami már önmagából a demokrácia helyreállítását és elmélyítését megcélzó radikális választásból indulna ki. A nagyobb demokrácia melletti választás mindig a másik ember szólásjoga melletti kiállás is. A felebarátunkban szunnyadó erkölcsi jogosultságba vetett hit proklamációja. Az egymás közötti bizalmatlanságtól megbetegített társadalmunkban alig lehet jobbat kigondolni, aminek ilyen gyógyító hatása lenne. Egy tágabb, közvetlen demokrácia szorgalmazása definíciószerűen a másik embernek, szólásjogának, értékének szorgalmazása. Az igazi demokratát érdekli a másik ember egyéni álláspontja, mert tudja, hogy az embereknek szükségük van egymásra, hogy gondolatokat és intuíciókat összecsiszoljanak, javítsanak, kiegészítsenek. A társadalmi képalkotás ezen folyamata alkotja a demokratikus együttélés tulajdonképpeni lényegét.

Pillanatnyilag még messze vagyunk egy ilyen átfogó demokráciától. A politikai döntéshozatal nagyrészt a polgárok hatósugarán, sőt tudomásán kívül foglal helyet.

A nép tudatában van, hogy a döntéshozatal kevéssé demokratikus módon történik, és hitét a berendezkedés demokratikus jellegében már nagyrészt elvesztette.

 

[Jos Verhulst idézetét fordította: Tharan-Trieb Marianne]

 

Ugydonto nepszavazasok bevezetesevel Magyarorszag hatranyos helyzetebol kozvetlen a legprogresszivebb orszagok koze lephetne.

 

Koszonom a turelmet.

 

 

 

Geef een reactie

Het e-mailadres wordt niet gepubliceerd. Verplichte velden zijn gemarkeerd met *